A tisztelet gyakorlása

avagy hogyan vezet az önismeret erőm tökéletes kibontakozásához? - 1. rész

Hú, ez most egy kicsit komolynak hangzik, nem? Arról van szó, hogy elkezdtem egy önismereti tanfolyamot… na jó, nem kertelek: tulajdonképpen visszatértem a spiritualitás ösvényére és végre eljutottam oda, hogy hajlandó vagyok megőrülni. Ja nem. Csak felvállalni azt, hogy én bizony ezen az úton járok már idestova jó harminc éve és most már illene nem a langyos vízben meresztenem a hátsómat mindenféle kifogásokat keresve, hogy miért nem azzal foglalkozom, ami valóban érdekel és megérint. Köszönhetően a tanfolyamnak elkezdtem ismét olvasni és tájékozódni olyan könyvek között, amelyek nagy része ugyan ősi tudást tartalmaz, mégis modern felfogásban, fogalom- és eszközrendszerrel dolgozik és amiről én bizony az elmúlt 30 évben jól lemaradtam.

Ken Wilber és David R. Hawkins könyvei mellett helyet kapnak olyan írások is, mint például “Kuthumi: Az élet 12 aranyszabálya”, ami egy 2004-ben lecsatornázott üzenet Kuthumi mestertől (én is most hallottam róla először, nyugi). Róla röviden most annyit, hogy ő egy felemelkedett mester (vagy a Fehér Testvériség tagja), akihez többek között a Teozófiai Társaság 1875-ös megalapítását is kötik. Ez az írás adja az apropóját annak a sorozatnak, amit most ezzel a bejegyzéssel indítanék: “Hogyan vezet az önismeret erőm tökéletes kibontakozásához?”

Kuthumi szerint 12 aranyszabály segíti az úton haladókat a felemelkedésben, azaz abban, hogy az alacsonyabb tudatosságból eljussanak egy magasabb tudatossági szintre. Ezek (ebben a sorrendben) az őszinteség, a szeretet, az együttérzés, a nem-ítélkezés, a kreatív kommunikáció, a tudatosság, a felelősség, a tisztelet, a hűség, a szenvedély, az igazság és a hit. Ha ezeket az alapelveket az emberek tanulmányozzák és alkalmazzák, akkor óriási változás áll be az életükbe és az életbe úgy általában. Az üzenet persze részletezi, hogy melyiket hogyan kell érteni, mire érdemes figyelni, mik a csapdák stb.

A 8. alapelv a tisztelet. Ez jelenti isten összes teremtményének tiszteletét, a legapróbb hangyától kezdve a leghatalmasabb bálnáig. Minden teremtény a Szeretet manifesztációja, amik különböző formákban testesítik meg az életerőt. Mindegyikük tiszteletet érdemel. A felnőtt embereknek meg kell tanulniuk tisztelni a legkisebb gyermeket is ahhoz, hogy emlékezzenek arra, hogyan kell tisztelni önmagukat. Azért, mert az egyének szükségletei, igényei nem kaptak tiszteletet és nem lettek teljesítve (gyermekkorban), mert ettől sértve és megalázva érzik magukat, ezért nem képesek teljes mértékben tiszteletben tartani saját szükségleteiket, és ebből adódóan mások szükségleteit sem.

Nemcsak az időseket, hanem az élet minden formáját, sőt, a Földet, a világmindenséget, valamennyi síkon élő lényt és létezőt, mások gondolatait, érzéseit, tudati fejlődési szintjeit is tiszteletben kell tartani. Ez arról szól valójában, hogy legyünk tudatában a világunknak, a lépéseinknek, a döntéseinknek, a választásainknak. Mielőtt leszakítunk egy virágot, hangolódjunk rá a tudatunkkal és próbáljuk beleképzelni magunkat a helyébe, kérjünk engedélyt tőle. Meg kell engednünk és lehetővé kell tennünk saját természetünknek és lelkünknek, hogy összeolvadjon a természettel.

Én, amikor végigmentem az aranyszabályokon, megnéztem, melyikkel hogyan állok. A tisztelet volt az egyik olyan elv, amit elég nehéznek, hiányosnak érzékeltem a saját életemben, így tudtam, foglalkoznom kell vele. Nézzük tehát hogyan jelentkezik a tisztelet az én életemben. Ott van például a Mindenszentek vagy Halottak napja: ilyenkor ugye temetőbe kell menni “meglátogatni” a halottainkat, koszorút venni, virágot tenni a sírokra, emlékezni halottainkról. Sosem bírtam a tömeget, és ami ilyenkor a nyugodt temetők környékén van, az azért elég lelombozó tud lenni. Ennek ellenére én is kimegyek a temetőbe és nem, nem megszokásból vagy megfelelni akarásból (ezeket a minőségeket ebben a kérdésben már megdolgoztam). Ez részemről kizárólag tiszteletből történik, amit az élő rokonság iránt érzek, különösen a szüleim felé. Számukra fontos, hogy az eltávozott szeretteinkről így (is) megemlékezzünk és többek között Mindenszentek/Halottak napja környékén kimenjünk a sírokhoz. Én a magam részéről már egész kiskoromtól fogva tudom, hogy a halottaink nem a temetőben vannak, hanem lelkük már átkelt egy másik dimenzióba és az emlékezést, a hálát spontán, bárhol, de legtöbbször otthonomban gyertyagyújtással szoktam véghezvinni. Mindazonáltal - a sűrű, embertömegek, lelkek és negatív energiák által terhelt időszakokon kívül - kifejezetten szeretek temetőkbe járni, mert azok hangulata, nyugalma, csendje, a síremlékek szépsége magával ragad és kifejezetten jó környezetet biztosít számomra az elmélyüléshez.

Úgy érzem, a tiszteletet még nem sajátítottam el teljes mértékben magammal szemben, bár jelenleg egy önismereti folyamat igen aktív szakaszában vagyok, amelynek során folyamatosan tárulnak fel előttem bizonyos gyerekkori élmények, családi, genetikai minták, hitrendszerek és az ezekhez kapcsolódó blokkok, amelyek lassan világossá teszik számomra, hogy az önmagam iránti maradéktalan tisztelet hiánya miben gyökerezik és milyen traumákból igényel feloldást. Rám is igaz az, hogy a felmenők felé van bennem egy határátlépések miatti neheztelés és elutasítás, ami aztán a tisztelet megroppanásában nyilvánult meg elsősorban szüleim felé, és ami hozta maga után ennek az alapelvnek a sérülését. Ezt - a megbocsátáson túl - a szeretet és elfogadás minőségével igyekszem gyógyítani, ami azt is lehetővé teszi, hogy tisztán lássam azoknak a tulajdonságoknak, cselekedeteknek a jelentőségét, amelyek az életemre, az egyéni fejlődésemre végül óriási hatással voltak. Jó ha tudjuk, hogy a szüleink, a felmenőink és az ő örökségük indít el bennünket azon a fejlődési úton, amit ebben az életünkben meg kell tennünk és én ezért hálás vagyok.

A tiszteletet a más véleményt, nézőpontot képviselő emberek felé is kell gyakorolni, mert nem mindenki tudja, mi az igazság, és én sem tudom. Amíg a duális energiamezőben vagyunk és nem tapasztaljuk meg, tudatunkkal nem integráljuk az abszolút igazságot, addig ezt a tiszteletet más nézőpontok irányába kötelességünk megadni. Bárhol is tartunk utunkon, tisztelettel kell viseltetni saját magunk, saját aktuális tudati szintünk, egónk, személyiségünk iránt is. Tisztelnünk kell érzéseinket, gondolatainkat, választásainkat, hiszen ezek lendítenek előre bennünket az úton. Minden választás jó, mert akkor, abban az adott pillanatban az volt a legjobb, amit tenni tudtunk. Ezt jó, ha mindenkor szem előtt tartjuk és nem bánkódunk fölöslegesen a múlton.

A tiszteletet sokszor csak embertársaink kontextusában értelmezzük, pedig mivel minden egy és minden mindennel összefügg, érdemes ezt az alapelvet is kiterjeszteni minden létezőre, a “kis” és a “nagy” világok összességére. Úgy érzem például, egészen másképp látom már a természetvédelem és a klímaváltozás kérdését is ezáltal, mint korábban. Én x generációs vagyok, így a Föld védelme helyett azért jobbára csak a pusztításában vettem részt még a generációm tagjaként, ennek ellenére pár éve már jóval környezettudatosabban élek én is és igyekszem a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyni a világban. Van még hová fejlődnöm természetesen, de a tisztelet szabályának megértésével közelebb kerültem ahhoz, hogy ez a törekvés több legyen, mint a statisztikai adatok miatt érzett disszonancia redukció, vagy ne adj isten aktuális trend. A fák iránti érdeklődésem például teljesen új keletű, legalábbis ebben az életemben, így mióta úgy egy évvel ezelőtt elkezdtem a természetben is tudatosabban forogni és az erdők szeretetét a korábbinál pár szinttel magasabbra emelni, a fákkal való kapcsolatom is egyre több tanulsággal és örömmel kezd el megajándékozni.

Hosszú még az út előttem, hogy teljességgel megértsem és megtapasztaljam a tiszteletet, de amit már most látok, az az, hogy ezek az aranyszabályok (alapelvek) összefüggenek egymással, az egyik a másik nélkül nem nagyon létezhet.

Nektek megy a tisztelet érzése, átélése? Hol vannak elakadások, ha vannak? És hol gyökereznek ezek az elakadások?