Tudunk-e változni és változtatni idősebb korunkban?
Sokszor ütközöm olyan vélekedésbe, hogy ez nem nagyon lehetséges. Vagy legalábbis korlátozottan és rendkívül nehezen. Ti mit gondoltok?
Ha elérünk egy bizonyos kort, akkor már veszett fejsze nyele: nem lehet a rigid struktúrákat megbontani, nem lehet tisztulást, nyitást elérni az emberi pszichében, nem lehet a megrögzött szokásainkat átalakítani, a hiedelemrendszerünket borítani, a sorsunkon változtatni. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy ha megöregedtünk, akkor ez van, ezt teremtettük, ezt kell szeretni.
De mi van akkor, ha az ember nem szereti azt, ami van? Vagy inkább úgy mondanám, hogy rájön arra, hogy ugyan elfogadta a sorsát, de az nem tetszik neki. Érez valami nyugtalanságot, valami hiányt. Boldogtalan és úgy gondolja, hogy neki több jár, ezzel így nem érhet véget az élete. Hiszen ha belegondolunk, rengetegen vagyunk így ezzel: minden látszat ellenére sem vagyunk elégedettek az életünkkel és nem hisszük el, hogy ennyi volt, ennyi jutott, ennyit tudtunk belőle kihozni. Ez nem az elfogadás hiányára utal feltétlenül, hanem inkább arra, hogy mindennek az ellenére és minden mellett még hiányzik valami. Lehet, hogy a neveltetésünk, vagy a maximalizmusunk, vagy a menekülésvágyunk, vagy az imposztor szindrómánk, vagy csupán valamiféle önszabotázs lök bennünket állandóan másfelé, hogy még véletlenül se érjük el a célt, hajtson valami tovább. Azt mondják, hogy amíg vannak céljaink, feladataink, nehezebben halunk meg. Talán erről van szó. Mindez viszont többnyire csak frusztrációt és kétségbeesést okozó vágy marad.
Hiszen minden az ellen szól, hogy megmozduljunk a szó valódi és átvitt értelmében is: tele vagyunk nyavalyákkal, elfáradtunk, kialakult a kis életünk, a kapcsolatrendszerünk, a hitrendszerünk és kialakult a világnézetünk is, biztonságban vagyunk így. A nap felkel és lemegy, sokszor észre sem vesszük. Semmi sem motivál arra, hogy újragondoljunk dolgokat, hogy akár csak kicsit is elhinnénk a vágyak szféráján túl, hogy másképp is lehetne élni. Azt mondjuk, majd a gyerekeink, az unokák, a fiatalabb generáció megoldja, majd ők megváltják a világot, ha az arra szorul, ez már nem a mi gondunk.
Az idősebb korosztályt teljesen leírta a társadalom, nem igen számítanak rájuk sehol és ez külön frusztrációt okozhat azoknak, akik egyébként is kudarcként élik meg az életüket és állandó túlélő üzemmódban vannak. Nem elég, hogy nehéz volt az életük fiatalon, még most sincs kilátás arra, hogy végre megpihenjenek. Ezek a körülmények és ez a mentalitás csak tovább növeli a változással, változtatni akarással szembeni ellenállást. Milyen borzasztó is az, ha belegondolunk, hogy egy ponton túl már csak a végét, a véget várjuk.
A változókorral óhatatlanul elindul egy változási folyamat, ami nemcsak fizikai, de pszichés, szellemi változás is. Az önvizsgálat, a visszatekintések, a “honnan jöttem, merre tartok” feltérképezése fontos alapja lehetne a tudatos döntések meghozatalának. Jó lenne, ha a nők nemcsak a hanyatlást látnák ebben az időszakban, hanem valami újnak az ígéretét is. A tapasztalatokat, az élet megélésével járó bölcsességet a magunkkal szembeni felelősségvállalás erősítésére és a tudatosság napi szintű gyakorlására kellene fordítani, megismerni végre életünk mozgatórugóit, valódi motivációinkat, döntéseink hátterét.
Sok idősebb ember szerintem azt hiszi, hogy mivel ő nem az önsegítő tanácsadók, coachok, terapeuták tipikus célcsoportja (hiszen ők is többnyire abból indulnak ki, hogy a fiatalokat érdemes még formálni mert ott nagyobb hatékonysággal lehet eredményt elérni), ezért rájuk nézve már nem is releváns az önismeret. Demencia segítő terápia van, életvég segítő terápia van (hogyan fogadjuk el a halált…ez mondjuk nem haszontalan), de hogy hogyan vágjunk bele például egy új cél megvalósításába, hol vannak az elakadásaink az életünkben, milyen minták, sémák szerint élünk, fel tudtuk-e dolgozni a traumáinkat, egyáltalán, azok hol gyökereznek, milyen képességeim és készségeim vannak, mi az ikigai-om, ilyen kérdésekkel egy bizonyos kor fölött a kutya nem foglalkozik.
Azt hisszük, hogy idősebb korban mindenki ül a TV előtt és a megcsontosodott szokásainak hódol. Ezek persze lehetnek nagyon is egészséges, építő szokások, mint a kirándulás, társasági élet, családról gondoskodás, utazás, kertészkedés stb. De nem erre gondolok most, hanem olyasmire, ami a komfortzónánkon kívül esik, legalábbis átmenetileg. Ilyen az az én szemléletemben, ami akár gyökeresen is képes az ember addigi életét megváltoztatni, legyen az például új életmód, napi rutin, tanulmányok, a tudatosság szintjének emelése, spirituális gyakorlat és fejlődés, új munka, új otthon, új társ, hogy csak néhányat említsek. Amikor én változásról beszélek, akkor ezeket értem alatta és hiszem, hogy ezt kortól függetlenül át lehet élni. Ehhez viszont döntés szükséges, döntés, hogy elengedjük a korlátozó gondolatainkat és lássuk meg, mi is tesz bennünket igazán boldoggá.
A következő blogbejegyzésekben ehhez igyekszem nektek támpontokat adni, elmondani, nekem mi segít, segített.
Az élet nem ér véget, csak akkor amikor már vége van. :) Szóval addig akár rengeteg időnk is lehet, hogy bármin változtassunk. Igen, arra a kis időre is!