Tökéletes napok

Egy film margójára

Nem szoktam kritikát írni, mert ebben sem vagyok jó, de most láttam egy filmet, amiről muszáj szót ejtenem, mert egyrészt nagyon tetszett, másrészt pedig valamelyest úgy érzem kapcsolódik ahhoz a belső fejlődési irányhoz, amit én is átélek és ahhoz az állapothoz, amit végső soron el szeretnék elérni. Wim Wenders filmje egy japán középkorú férfi mindennapjait mutatja be, a hétköznapi élet egyszerűségéhez szóló lassan és gyönyörűen áramló ódaként, amely még azokat is magával ragadja, akik képtelenek a nagy rohanásban pár percre megállni. Hősünk Tokióban tisztít nyilvános WC-ket, van egy egyszerű, minimalista napi rutinja, régi nyugati slágereket hallgat (nagyon jó a soundtrack, már fel is vettem a műsorlistámra Spotifyon) és pihenőidejében derűs mosollyal nézi, ahogy a fák lombjain átszűrődik és játékos táncba kezd a napfény. Megannyi apró, de lélegzetelállítóan gyönyörű részlet, ami Hirayama életét áthatja és amit a film olyan magától értetődő természetességgel mutat be, mintha ilyen lenne az élet mindenhol, mindenki számára.

Fotó: Buddy AN/Unsplash

Nem is vártam ennél kevesebbet Wim Wenderstől, mert korábbi filmjei, - mint a Berlin felett az ég, vagy a Párizs, Texas, vagy A Föld sója, amely Sebastiao Salgado, a világ legnagyszerűbb (és ez nem ízlés dolga, hanem tény) fotósának életét és munkásságát mutatja be és amelyet majdnem sikerült kihagynom a repertoárból…de jó, hogy nem! - mind alátámasztották a várakozásomat, hogy egy olyan filmet fogok látni, amiben biztos nem csalódok. Maga a helyszín, a körülmények is már különleges, ellentmondásos hátteret adnak a történetnek, hiszen a japán kultúra és életvitel teljesen eltér a nálunk megszokottól, áthatja a harmónia, a nyugalom, a szertartások, a hagyományok tisztelete, miközben Tokio a világ legfejlettebb, legnépesebb, legnyüzsgőbb nagyvárosa, tele energiával és élettel.

Fotó: Moritz Strohm/Pixabay

Hirayama ebben a valóságban él egyedül, múltjáról szinte semmit nem tudunk, voltak-e ambíciói, van-e diplomája, mindig is a WC pucolással foglalkozott-e, volt-e saját családja. Igaz, egy rövid időre húga és unokahúga felbukkanása lévén valamit sejthetünk a régmúlt családi dinamikából, van egy dilis kollégája, és a megszokott helyszínek, amiket naponta felkeres. Betekintést kapunk a japán nagyvárosi életbe is, de ez olyan természetességgel van megjelenítve a filmben és annyira szerves része Hirayama napi rutinjának, hogy szinte rá se csodálkozunk a mienktől eltérő szokásokra. Minden nap ugyanúgy pörög, azaz inkább áramlik Hirayama életében és ő szemmel láthatóan elégedett és nyugodt, ez a belső bölcsesség és elfogadás kellően felvértezi őt minden váratlan helyzettel szemben, mert ugye drámához szokott elménk várja valahol, hogy beüssön a krach. De nem, nincs ilyesmi a filmben, hacsak a végén egy találkozás erejéig nem látunk valami addig eltérő viselkedést Hirayamától. Feszülten figyeltem végig, vártam a drámát és rá kellett, hogy jöjjek, nincs ilyen, ez az élet így jó ahogy van, hiteles, szép és bizony irigylésre méltó is. Olvastam, hallottam ettől eltérő értelmezéseit is a filmnek, de nekem így tetszik, én ezt láttam benne.

Fotó: Moritz Strohm/Pixabay

Márcsak azért is, mert elgondolkodtatott, miért ragaszkodunk sokszor a vágyainkhoz, elképzeléseinkhez, céljainkhoz. Miért kell mindig többre, jobbra, magasabbra törni? Mi is a több, jobb, magasabb valójában? Mihez képest, kihez képest és főleg miért? Mindenkinek más a hitrendszere, ez a hitrendszer ad választ általában arra a kérdésre is, hogy mi az élet(e) célja. Egyszer, egy önismereti gyakorlat alatt én erre azt írtam, hogy számomra az élet célja a fejlődés, a hitrendszerem alapja pedig a teljesség megélése, a szabadság és a korlátoktól való megszabadulás. Az erkölcsiségem alapvető építőkövei pedig a jóság, a figyelmesség, a tisztelet és az elfogadás. Stb., stb. Na most ebben ugye nincs benne, vagy legalábbis nem elsődleges megfogalmazásban, hogy anyagi bőség, kreatív önmegvalósítás, karrier, hivatás, ami erkölcsileg kielégít, tudás, látókör bővítése, boldogság, értékes emberi kapcsolatok. Pedig lehetne és ez sem elítélendő. Ami a lényeges szerintem, az a viszonyítás. Mihez képest, kihez képest és ha egyedül lennék a világban is ugyanezeket akarnám-e. Ez a film azt mutatja be, hogy ez a viszonyítás mennyire viszonylagos és a béke állapota hogyan tartható fenn, ha egyszer belül rátaláltunk. Ezért szeretnék én is ilyen tökéletes napokat az életemben.