Annyira de annyira igazságtalan, hogy egy csomó mindent egyszerűen ki kell bírni!
Amikor az ember az önismeret útjára lép, azt hiszi, hogy némi szenvedés után majd eljön a kánaán és akkor fog tudni teremteni magának olyat, ami jó neki, lazán elengedni azt, ami nem működik, megvilágosodott fehér fénybe burkolva osztja majd az áldásokat, vagy nem, mert ugye azt is tudja, hogy az nem az ő dolga. Tudja továbbá, hogy egy csomó mindent nem tud, de a lényeget annyira azért igen, hogy mostmár remekül elnavigáljon ebben a dzsungelben. Semmi sincs hiába és mindennek oka van, egyébként pedig teljesen szabad és minden rajta áll. Élvezni hivatott ezt a földi életet, hiszen azért van itt, hogy annak minden izgalmát megtapasztalja. Ő választotta, ő néz vele szembe. Már háromszorosan bölcs, tudja, hogy kell a belső egyensúlyt fenntartani, visszabillenni, ha kilendül, megdolgozni, megélni és ha kell, elhatárolódni. Szeme előtt lebeg a béke, megteremti a nyugalom szigetét bárhol. Tulajdonképpen egészen jó szándékú, nyitott és megértő. Alkalmazkodik, de tudja, ki ő, hol kezdődik és hol ér véget. Hite és a Fortuna vezérli, ő a Mágus, a Király, a Remete és a Bolond egy személyben. És még a többi is, az, ami csak lenni akar. Megnyílik előtte a rózsák által szegélyezett út, távolban látja a templomot a hegy tetején, már elindult ő korábban, de most beugrik egy-egy nyúlüregbe, farkasszemet néz egy sor fenevaddal, megküzd velük és igen, megpillantja a szépség fáját is. A fa is, akárcsak ő, az élet vizét issza, nem mások ők, de ezt még nem látja. Csak sejti, mert ha ugyanaz a forrás, ha egyforma vér csörgedez ereikben, akkor nagyon közel kell, hogy álljanak egymáshoz. De pont ez a közelség az, ami megijeszti, ha így van, akkor dolga van vele. Azt hiszi, úgy nevelték, azt írták és azt mondták, hogy dolga van vele, nem bújhat ki a feladat alól, mert ugye ez is egy feladat, olyan, ami lehet, hogy soha véget nem ér, és bármit is tesz, mindig ott lesz. Próbál ő mindent magára venni, megoldani, cipelni, meggyógyítani, hogy hátha sikerül ezt végre letenni. Azért imádkozik, hogy bárcsak. Mindent kipróbál, minden bőrbe belebújik, de amikor belenéz a végtelen kék égboltba, tudja, hogy a fa mindig ott lesz. Hogy ez az ő szabadságának a része.
