Őszi átalakulás
Sok tekintetben ez az ősz sem más, mint a többi, de ha csak egy lényeges dologban is eltérés látszik, akkor úgy gondolom, érdemes róla megemlékezni.
Vagy talán érdemes megemlékezni akkor is, ha ugyanolyan, nem? Na mindegy. Most ez mégsem az általános őszdicsérő ömlengés lesz, hanem egy elég személyes beszámoló átalakulásról, új tapasztalásokról, életről, rólam.
Az ősz beköszöntével mindig eljön az idő, hogy learassuk a korábbi időszak hosszan gondozott és ápolgatott terméseit, begyűjtsük a jól megérdemelt gyümölcsöt, kezünkben tartsuk végre a formálódó jövőt és nem mellesleg letegyünk néhány régóta cipelt terhet. Nem lehet megúszni a szembenézést sem, ha azt szeretnénk, hogy valami új szülessen és végre ne kísértsenek ugyanazok a visszatérő problémák. Milyen találó, személytelen és szerencsére jó nehezen integrálható szó ez: probléma. A probléma bennem olyan asszociációt kelt, amivel általában nem, vagy nem feltétlenül nekem kell foglalkozni, mert rajtam kívül áll, sokat nem tehetek ellene. Az csak úgy van, és ha érdekel vagy előbújik belőlem az igazság bajnoka, akkor kiderítem honnan jön és hogyan lehet megszüntetni, de alapvetően nem az én saram. Sokkal találóbbnak tartom a démon kifejezést, amiben egyrészt van valami félelmetes, másrészt személyesebb, kevésbé hangzik megúszósan. Ráadásul október van, a “spooky” hónap, ugye…De mégse gondoljátok, hogy a démonjaimról szeretnék most írni, bár tény, hogy mocorognak rendesen, egyesek sikítva távoznak, mások foggal-körömmel ragaszkodnának, de a legtöbbjük csak simán az átlagosnál kellemetlenebb időszakot él át velem.
Hol is tartok most és mik a tanulságai eddigi átalakulásomnak? Picit félve írom ezt, hogy átalakulás - ne tudjátok meg, hogy ezt a bekezdést hányszor kezdtem újra ilyen-olyan kifejezéseket használva, mint változás, új útra lépés, önismereti út, belső munka, szellemi fejlődés, tudatosabb élet stb. -, de amennyire igaz mind, annyira nem teljesen fejezik ki azt a minőséget, amit jelenleg átélek. Szóval igen, átalakulás.
A nyughatatlanság és az elégedetlenség már egy ideje bennem volt azzal kapcsolatban ahogy élek, amennyit kihozok az életemből. Régebben tanultam asztrológiát és az a szemlélet, amit az adott, nem múlik el az emberből, legfeljebb háttérbe szorul. Ezért aztán most, hogy eljött számomra a második Szaturnusz visszatérés időszaka (cca. minden 28-29 évben van ilyen az ember életében, amikor a Szaturnusz visszaérkezik égi pályáján oda, ahol az ember születésekor állt), megerősített abban, hogy bizony nem élek a lehetséges legmagasabb potenciálommal és a Szaturnusz, mint a küszöb őre, a karma katalizátora most beenged egy újabb kapun, hogy életem második felében (vagy inkább utolsó harmadában) végre lehámozzak magamról mindent, ami visszatart attól, hogy az élet értékes adományát a maga teljességében elfogadjam és kizárólag a lényeges dolgokkal foglalkozzak. Tudom, ez picit így megfoghatatlannak tűnik, de gondoljunk csak bele, hogy mennyi mindent teszünk az életünkben, csak hogy elégedettséget érezzünk, nem beszélve az örömök, anyagiak, vagy akár a boldogság hajszolásáról. Milyen érdekes, hogy korábban éppen a slow living értékeinek megismerése terelt rá egy egyszerűbb, saját magamban mélyebbre, a világból pedig egy tágabb perspektívákat megmutató útra, talán mert a spiritualitástól az utóbbi években annyira eltávolodtam, hogy nehéz volt számomra újra felvállalni azt az utat.
Ebből persze kitalálhatjátok, hogy a szégyen és meg nem értettség kockázatától félve milyen mélyről kellett magamból előhalászni ismét azt a tudást, ami lélekfejlődésem során már rám ragadt. És nemcsak előhalászni, hanem vállalni azt is, hogy bővítem ezt a tudást és folyamatosan fejlődök. Szerencsére kapok ehhez általam eddig nem ismert eszközöket is most egy tanfolyam révén, kiegészítve saját tapasztalatokkal, olvasmányokkal, kutatásokkal. A befelé fordulás és tanulás időszaka jött el számomra, ami lehetővé teszi a múlt megkérgesedett rétegeinek lehántását és egy új időszak indulását. Szóval számomra ez nemcsak egy őszi átváltozás, noha az időzítés nem véletlen, hanem egy új korszak hajnala. De lássuk, mik az eddigi tanulságok.
Különbséget kell tenni aközött, ami pótcselekvés és aközött, ami tényleg örömet okoz. Nagyon könnyen belecsúszunk abba, hogy ha rendre eltereljük a figyelmünket a napi tevékenységeinkkel, kényszeres feladatkreálással, nem hagyva időt magunknak, hogy elgondolkodjunk dolgokon, akkor arra sem marad időnk és energiánk, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzunk, amelyek tényleg boldoggá tesznek bennünket. Ez egy kétélű kard persze, mert azzal az energia eltereléssel, amivel meg akarjuk úszni a fájdalmat, az örömet is elkerüljük. Vagyis egy jó kis langyos taposómalomban élünk. Rájöttem, hogy az működik, ha a kötelező dolgokat a szükséges minimumra szorítom nagy-nagy odafigyeléssel és fegyelemmel és ha éppen nincs mivel kitöltenem a felszabaduló időt, akkor ez van, nem hajszolom az örömet sem. Ha ezt elég jól csináljuk, akkor lassan megmutatkoznak a fentebb említett démonok és kikukucskálnak a szekrényből a csontvázak is.
Óriási felszabadító ereje van annak, ha szembe tudunk nézni ezekkel a démonokkal, meg tudjuk őket nevezni és a szekrényből kicsalogatjuk a csontvázakat is. Sokan profi segítséggel tudják ezt csak megtenni, például terápiára járnak - ezt egyébként javasolni tudom legalább egyszer az életben mindenkinek. Aki önjáró (bár talán nem ez a legjobb kifejezés erre), az maga is meg tudja ezt tenni szisztematikus önismereti gyakorlatokkal és odafigyeléssel. A hangsúly nem a technikán van - hiszem, hogy minél többet kipróbálunk, annál jobb -, hanem a türelmen. Sok lehetőséget elszalasztunk szerintem a türelmetlenségünkkel, nem várjuk ki a természetes beérési ciklusát a dolgoknak és lemondunk a sikerről. A kapkodással és a pótcselekvések sorozatával (lásd első pont) nekem is sokszor meggyűlik a bajom. Röhejes, de az említett tanfolyamot is megkérdőjeleztem már, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg szükségem van rá. Merthogy az elkerülhetetlen változás velejárója a félelem, ami állandó nyugtalanság érzéssel tölt el és szinte minden döntésedben bizonytalanná válsz. De nem is változás lenne, ha ez nem lenne így.
Borzasztó fárasztó dolog, ha folyamatosan azzal vagy elfoglalva, hogy önmagadat definiáld. Viszont ezt átmenetileg nem lehet megúszni, ha változni és változtatni akarsz. Már megint egy olyan felismerés ugye, ami csak fejtörést okoz és nem lehet pofon egyszerűen követni? Hetekig mást sem csináltam, mint különböző (és tényleg nagyon különböző:)) önismereti módszerekkel saját magamat, a körülményeimet, a kapcsolataimat próbáltam elemezni, hovatenni, definiálni. Miérteket kerestem, régi tuti tudást vetettem el, kételkedtem, ráeszméltem, aha élményekkel gazdagodtam és mindez alapvetően nagyon megrázó volt még úgy is, hogy életemben ez már nem először fordult elő. Egy teljesen új én körvonalazódott bennem hirtelen, valaki, aki szinte most született, akivel félve barátkozom. Óriási teher ennek az új lénynek megfelelni és bizony volt pár álmatlan éjszakám emiatt - kivel is fekszem itt egy ágyban? Aztán rájöttem, hogy a megkülönböztető képesség elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyes úton maradj, hogy ne fájjon állandóan a fejed a sok új információtól, ne érezd magad azonnal egy csődtömegnek és főleg ne betegedj bele abba, amibe nem kell. Ekkor vezettem vissza a rendszeres meditációkat. Amikor arra törekszem, hogy minél jobban kiürítsem az agyamat és felszabadítsam az elmémet. Megpróbáljam nem definiálni magam, nem kategorizálni, tipizálni, skatulyázni. Csak figyelni kintről - befelé.
Most egy elég érdekes utat járok be összességében és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb kilyukadok valahová. De ellentétben azzal, ahogy nekikezdtem, már nem ez érdekel, nem vágyok görcsösen arra, hogy megtaláljak valamit vagy elérjek valahová. Maga az út érdekel, amin már rajta vagyok.