Mostanában

Amit szeretek, arra mindig szoktam időt szakítani...vagy nem.

Régen nem jelentkeztem, sorry. Ilyenkor azt szoktam volt mondani, hogy ez meg ez történt, alig tudtam utolérni magam, összecsaptak a fejem fölött a hullámok, sokminden van, vagy ritkább esetben: alkotói válságban vagyok és nem jönnek a szavak. Egyik sincs ezek közül egyébként, mert ugyan tényleg sokminden van, amit szeretek, arra mindig szoktam időt szakítani. Ebből persze az következne, hogy akkor blogot írni nem szeretek annyira? És akkor máris a farkába harapott a kígyó, nem stimmel (vagy túlságosan is leleplező) az eszmefuttatás. Úgyhogy engedjük is ezt el.

Térjünk vissza oda, hogy amit szeretek, arra mindig szoktam időt szakítani. Ez vajon igaz? Az önismeret útját járva egyre tudatosabb vagyok az önámításaimra is és sajnos sokkal többször alkalmazok különböző elhárító mechanizmusokat, mint azt a vélt vagy valós tudatossági szint, amivel élek indokolná. Magyarul valószínűleg egyáltalán nem igaz, hogy amit szeretek, arra mindig szoktam időt szakítani. Mert sajnos még működnek bennem azok a minták, amik arra késztetnek, hogy a kötelesség az mindennél előrébb való, hogy ezt nem én választom meg, hogy akkor fognak elfogadni és szeretni, ha teljesítem ezeket a kötelességeket és ha újra és újra bizonyítom, hogy értékes vagyok azzal, hogy (túl)teljesítek és hasznos vagyok. Arra, amit szeretek, arra viszont emiatt már ritkán jut idő.

Kezdem elfogadni, hogy csak korlátozottan esik jól előre tervezni (régen mindig mindent precízen megterveztem előre, aztán kínlódtam amikor teljesítenem kellett a magamnak vagy másoknak tett ígéretet, mert az érdeklődésem már más irányt vett és bűntudatom támadt), csak korlátozottan esik jól sokáig egy helyben maradni, mert annyi érdekes dolog van a világban és kisgyerekként a széltől is óvtak, mert talán így kényelmesebb volt nekik és ők is ezt tanulták. Még ma is kísértenek a punnyadás energiái, ami mindig valami feszült készenléttel párosult, hogy akkor és csak akkor mozduljak, amikor nekik is jó és amikor az elfogadható. Egyébként pedig féljek, hiszen ott leselkedik rám a nagyvilág, ami általában nem akar jót és én képtelen vagyok…

Például megvédeni magam. Azt hiszem ez az, amit a legtöbb időmbe telt megtanulni. Ezért aztán rendre elkerültem azokat a helyzeteket, amikor erre szükség lehetett volna. Pedig szülőként nem egyszer bele kellett állnom lehetetlen vagy nehéz helyzetekbe. Kapálództam is rendesen, megvívtam a harcaimat a generációs lenyomatokkal, a szülői, nagyszülői, partneri és úgy általában családi féltésekkel, korlátokkal, alkalmatlansággal. Rájöttem, akkor válok felnőtté, ha a saját gyerekemet meg tudom védeni a generációs hülyeségektől. Későn kezdtem, így csak részben sikerült. Van és lesz is még feladatuk nekik is.

Na de visszatérve arra, hogy hogyan priorizálom azt, amit szeretek, mostmár egy felelős, önálló felnőtt megközelítésével: nagyon őszintén, félretéve minden korábbi beidegződést és rettegést, kimondtam magamnak: nem szeretnék dolgozni. Valójában sose szerettem. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy eddig dolgoztam közel 40 évig, hogy volt a hétköznapi napjaim nagy része, amikor a megélhetésért csináltam valamit, amit részben sikerült úgy kereteznem és eladni magamnak, hogy jó, hasznos, netán érdekes, de alapvetően szükséges, mert különben éhen halnék. Ez az egzisztenciális nyomás olyan mértékben elidegenített a munkától és emellett olyan mértékű bűntudatot ébresztett bennem azzal kapcsolatban, hogy mi bajom is van nekem tulajdonképpen, hogy folyamatosan teljes hőfokon (túl)teljesítettem, ráfogtam a mintákra és elvárásokra, hogy a kötelesség mindenek előtt stb. (lásd fentebb). Sajnos a munka “hozománya” emiatt számomra az is lett, hogy minden, amit pénzért csinálok, az letudandó kötelesség. Az alkotás, az öröm, a kreatív kiteljesedés munkaidőn kívül várt rám, szigorúan hobbiként, néha titokban, bűntudattal párosulva. Mert ugye ott van a család is, az otthon, ahol szükség van rám és ami egyébként gyakran táplálja az önmegvalósító ambíciókat is, mert azok a szerepek igenis kellenek.

Carl Rogers humanisztikus pszichológus mondta, hogy az önmegvalósítás mindig előrébbvaló kell, hogy legyen, mint az elfogadás igénye, de persze a legtöbb embernél az elfogadás igénye mindent felülír. Az emberek bármit megtesznek és bármit eldobnak azért, hogy elfogadják őket, hogy szeretve legyenek. Saját magukat is.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyivel kevésbé lennék fáradt, ha nem lennék ennyire tudatos vagy abból tudnék élni, amit szeretek csinálni. Mivel ez a munkával szembeni averzióm már a karrierem elég korai szakaszában megjelent - amit először karrierépítéssel és sok pénz keresésével igyekeztem kompenzálni -, a vergődés munka és öröm, kötelesség és szórakozás között egyre nagyobb szakadékot hasított belém. Ehhez aztán hozzájárult a küzdelem az önbizalomhiánnyal, ami csak még távolabb lökte tőlem az áhított önmegvalósítást, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy olyan dolgot nyújtsak a világnak (pénzért), amiben lehet, hogy nem is vagyok elég jó, vagy amire nincs is szükség. Szóval ezek a dolgok ott maradtak az estékre, a reggelekre, a szabad pillanatokra, eltemetve a párhuzamos létezési módokba. Ezek a pillanatok éltettek akkor is, amikor pénzt kerestem - mással.

Viszont mostmár elfáradtam: így lassan a finisbe érve, közel a nyugdíjhoz egyszerűen kezdek kimerülni. Mondhatnátok, hogy bírjam már ki azt a pár évet, majd nyugdíj mellett végre “önmegvalósíthatok”. De most komolyan: mennyire szánalmasan hangzik már ez? Ennyi lenne az élet? Robotolás, majd pár évig, ami még hátravan esetleg foglalkozhatok azzal, amit szeretek? Ha még bírom, ha még nem ragad magával mindenféle nyavalya. Ha az elmeállapotom megengedi. Ha az idős szüleim, akiknek az ápolása esedékes lesz, megengedik. Ha az unokák megengedik majd. És még sorolhatnám. Azok a sorskönyvi minták, igaz? Ki akarja azokat felülírni? Ki meri?

Gyakran látok embereket, akik lelkesen próbálják eladni termékeiket, szolgáltatásaikat, amiket középkori kiégett énjük másodvirágzásában teremtettek meg és indítottak el. Csodálom a lelkesedésüket és csak bízni tudok benne, hogy nem anyagi motiváció van elsődlegesen a “váltás” mögött, nem egy önáltató, önmegvalósításba csomagolt bizonyítási hadjárat. Hogy nézzétek (anyu, apu), igenis képes vagyok erre, ráadásul ezt én akartam!

Felelős felnőttként én csak annyit mondhatok, hogy nagyon nem szeretnék csinálni semmit, amit muszáj, viszont annál inkább szeretnék egy olyan életet, amiben már nem kérnek számon, bármit is csinálok. Erik Erikson német pszichológus pszichoszociális fejlődésmodelljének felnőttkori stádiumában (úgy 35-60 éves kor között) a gondoskodás minőségét kell, hogy elsajátítsa az ember az alkotóképesség megélése és a stagnálás végleteiből adódó krízishelyzetek megoldásán keresztül. A felnőtteknek termékenynek kell lenniük a munkában és fel kell nevelniük a következő generációt, vagy a tespedést kockáztatják. Vagyis ha képesek vagyunk az alkotáson keresztül értelmet adni az életünknek és definiálni, hogy mit is adtunk/adunk a világnak (ami a gyerekvállaláson és nevelésen túlmutat), akkor tekinthetjük úgy, hogy a gondoskodás minőségét sikeresen elsajátítottuk. Vagy nem fejlődünk, megrekedünk, nem vagyunk képesek gondoskodni - magunkról sem. Szóval lehet, hogy erről van szó: úgy érzem, letettem az asztalra amit kell, gondoskodtam és most egy újabb korszak érkezett el.

60 éves lettem és egyre jobban foglalkoztat az, hogy mit kezdjek magammal az életem hátralévő részében: milyen potenciál nyílik még meg előttem? Hogyan fogok megöregedni: bölcsen vagy kétségbeesetten? Elfogadom-e magamat olyannak, amilyen vagyok, képes vagyok-e integrálni a tapasztalataimat, kiteljesedni, meggyőzni magam, hogy az életem értelmes volt, képes vagyok-e új dolgokat tanulni és ha a számvetés megköveteli, újradefiniálni magam? Képes vagyok-e megbékélni? Igen, azt hiszem mostmár nem halogathatom, hogy amit szeretek, annak legyen prioritása mindenek felett, hogy ne csak időt szakítsak rá, de azzal foglalkozzam a napom nagy részében!