Miért kell annyiszor újrakezdenünk?

Az önismeret és az önfejlesztés csapdái

Többször nekifutottam a blogolásnak idén, de valahogy nem sikerült értelmes gondolatokba foglalni mindazt, ami bennem zajlik mostanában (jelzem nem garantálom, hogy ezúttal sikerrel járok).

Nagyban dolgozom a szívem és az elmém összehangolásán, ugye így mondják, amikor valaki igyekszik hiteles és önazonos lenni vagy azzá válni? Mostanában ezen munkálkodom, az önismeret és a tudati fejlődés útján járok és amilyen egyszerűen hangzik, olyan nehéz és kihívásokkal teli ez a folyamat, na és korántsem mentség mindenre. Mert ugye, feltehetnénk a kérdést, hogy már megint? Azonban ezúttal ez egy picit más. Csak kapkodom a fejem, olyan gyors változáson megyek keresztül, utoljára a perimenopauza időszakában tapasztaltam ennyire intenzív változásokat elsősorban testi (fizikai, érzelmi, mentális) szinten. Most a lelki és a szellemi dimenziókat is bevonva adom át magam a változásoknak és ez annyival mélyebb merítést és tágabb perspektívát ad a létezésemnek, hogy csodálkozom, hogy eddig nem voltam erre ilyen tudatos. Azt hiszem meg kell, hogy jelenjenek olyan élethelyzetek, amiben meg tudjuk tapasztalni az elégedetlenségnek azt a fokát, a válaszok hiányának azt a mértékét, az egzisztenciális létállapotnak azt a minőségét, amelyben felmerül az igény a tágabb perspektívára és nemcsak felmerül, de cselekvésért is kiált.

Azt, hogy spirituális, halhatatlan lény vagyok, mint bárki más, mindig is tudtam, csak nem gondoltam, hogy ezzel bármit is kellene kezdenem. Abban az elképzelésben éltem, hogy ha a személyiségünket kiteljesítjük, önismeret útján megvalósítjuk magunkat, kiaknázzuk képességeinket, elfogadjuk és fejlesztjük hiányosságainkat, békében élünk a környezetünkkel, akkor nagyjából mindent kihoztunk magunkból, amit lehetett és mindent meg is tettünk, hogy megkapjuk a keresett válaszokat. Sosem hittem igazán az egyszerű vagy az egyszerűen megszerezhető megoldásokban, így most sem arra akarok kilyukadni, hogy volt egy aha élményem, amitől hirtelen megvilágosodtam. Egyszerűen csak kitartó tréninggel tudatosabbá váltam arra, hogy bármit is tettem eddig, mégsem lettem teljesen önmagam, mégsem vagyok teljesen önazonos és mégsem vagyok maradéktalanul elégedett az életemmel. Ugyanis van egy bizonyos szint, egy bizonyos mélység, ameddig választ kaphatunk a problémáinkra, ameddig a hagyományos pszichológia, a legtöbb terápia, önismereti út, kezelés vagy önfejlesztő program elvisz bennünket. Ez pedig a személyiség, azaz az ego szintje. Milyen típusú a személyiségünk, milyen elakadásaink vannak, hogyan gyógyítsuk a lelki sérüléseinket, hogyan oldjuk a blokkjainkat. Azzal, hogy valójában szellemmel átitatott lelkek vagyunk csak a transzperszonalitásra kiterjedő irányzatok, mint például az integrál pszichológia (szemlélet) foglalkozik. Ez viszont még korántsem elterjedt, alkalmazott praxis. A személyiségen túl is van én és fejlődési lehetőség. Én mindig is annak a híve voltam, hogy válaszok vannak, csak a megfelelő helyen kell őket keresni és ha kell, akkor úgymond a dobozon kívül kell gondolkodni és még akkor is hallgatni kell a belső hangunkra, ha senki vagy semmi más nem támasztja alá az “elméletünket”. Szerencsére ehhez a megközelítéshez megtaláltam a megfelelő képzést, amiért nagyon hálás vagyok és hiszem, hogy ezúttal tovább fogok tudni jutni.

Van az emberben egyfajta szemérmesség, ebből következően ellenállás a megfoghatatlan és - a nyugati típusú, elménkbe zárt kultúránkban - ismeretlen és idegennek kikiáltott dolgokkal szemben. Vizslató szemekkel nézzük egymást, fürkésszük, hogy most itt merjünk-e abnormálisak lenni, mennyire ciki, ha kimondjuk, hogy a valláson túl is van és szinte csakis azon túl kezdődik a spiritualitás, nem beszélve azokról az emberekről, akik ténylegesen látnak, hallanak, tapasztalnak dolgokat a fizikai kereteken túl. Ha pedig nem akarunk maradinak tűnni, akkor azt mondjuk, ez tőlem távol áll, de nyitott vagyok(?). Értem én, hogy mélyen beivódott a félelem az emberiségbe, a hitrendszereink, történelmi üldözések, elmegyógyintézetek, kirekesztések formájában, de könyörgöm, most, a 21. században, amikor annyi mindennek (is) helye lehet és van is, miért ragaszkodik a világ ennyire önmaga korlátozásához? Ez persze költői kérdés volt, mert tudjuk, hogy ha nem lennének ilyen korlátok, akkor az egyéni és kollektív felelősségnek valamint a szabadságnak egy olyan perspektívája tárulna fel előttünk, amire ahelyett, hogy rábólintanánk, azt mondjuk, beláthatatlan következményei lehetnek. Félünk a pusztítástól és a pusztulástól, a teljes átalakulástól, a fejlődéstől magától. Ami persze egyébként is bekövetkezik, csak nem mindegy, hogy a folyamatoknak irányítói vagy elszenvedői vagyunk.

Az ember addig kezdi újra, amíg a saját felelősségét életének irányításában, a saját isteni mivoltát fel nem ismeri. Sokszor halljuk, de annyira kényelmes ezt csak belájkolni viszont nem ennek megfelelően élni, hogy mi vagyunk saját életünk kovácsai, hogy semmi sincs rajtunk kívül, ahogy fent úgy lent, minden mindennel összefügg és még sorolhatnám. Mi lenne, ha egyszer tényleg belegondolnánk ebbe és hogy még jobban “megértsük”, kilépnénk néha az elménkből is?