Lehet élvezni az edzést egyáltalán?

Vagy inkább: kell-e élvezni az edzést egyáltalán? Vagy elég, ha elfogadjuk, megszenvedjük, a napi rutin részévé tesszük tudván, hogy az jó nekünk?

Kép: Cottonbro Studio/Pexels

Az ember állandóan próbálja magának megmagyarázni, hogy miért jó, amit éppen csinál, függetlenül attól, hogy valóban jót tesz-e az neki. Amikor szakértők vagy jóakarók mondják, hogy az egészséged érdekében muszáj megtenned néhány dolgot – némi ellenállás és kétkedést követően – azért csak-csak belevágsz, de előbb-utóbb ekkor is meg kell, hogy jelenjen valami pozitív, önsimogató, hurrá érzés, ami többet ad, mint a szükségszerűség kényszere. Kell, hogy szeresd, kell, hogy élvezd, kell, hogy találj benne valami jót, vagy csak egy megfelelő alibit, hogy miért is csinálod, amit csinálsz.

Lehet hívni életösztönnek. De ez akkor szokott igazán erőre kapni, amikor minden más elfogyott, amikor kétségbeesve keresed az utolsó fűszálat, amibe kapaszkodhatsz. Lehet elintézni azzal, hogy ja, ő egy mazochista. Kifejezetten szereti, ha szenved, gyötrik, ha gyötri magát.

Lehet hívni a stresszlevezetés egy formájának, hiszen a modern világban nincs ember, akinek az életét ne hatná át a stressz és ebből ne keresne folyamatosan kiutat. A legtöbben csak még jobban belesüllyednek az önpusztításba, szemüket a mérleg másik serpenyőjére szegezve, vakon arra, hogy a sok kincsnek mi is az ára. A testmozgás legalább nem önpusztító, ha jól csináljuk. Na és ha élvezzük. Várni a felszabadító endorfint egy tikkasztó futás után talán ugyanolyan kiszolgáltatottság, mint a hétvégi berúgás.

Lehet hívni szerelemnek, de erre születni kell. Vagy olyan családban felnőni, ahol mindennapos a mozgás, ahol nem kényszer, cseszegetés, versenyistálló, hanem önfeledt, alig észrevehető, majdhogynem tudattalan dolog, a létezés természetes formája. Kevés az ilyen család a modern világban. Kevés a jó szülői példa.

Kép: Skyler Ewing/Pexels

Őszinte leszek: én nagyon nehezen találtam meg a sportban rejlő élvezeti faktort. Nem mintha nem szeretnék mozogni, vagy nem tudnám pontosan, hogy szükségem van rá. Tudom, érzem, hogy ha nem mozdulnék meg, sokkal pocsékabbul lennék. Mégis, ez a hozzáállás valahogy nem elég pozitív, nem elég csábító, nem elég ellenállhatatlan, nem elég addiktív. Legalábbis nekem.

Minden egyes alkalommal, minden egyes életkorban, minden egyes mozgásformánál, amit eddig kipróbáltam előbb-utóbb megjelent ez a visszavető, elkeserítő kétely, hogy mivégre. És ezt még tetézi, hogy elég kötelességtudó ember lévén számomra mindig is nehezen volt elkülöníthető a szükséges és a kellemes. Nem gondolkodtam, többnyire nem voltam tudatában annak, hogy a sok-sok kötelezettség mellett hogyan is lehetne élvezni a dolgokat. Aztán a tudatosságom erősítésével persze jöttek az igények is, hogy ha lehet, élvezzem is amit csinálok. És hát mondanom sem kell, hogy ez nem lendítette pozitívabb irányba a sporttal való kapcsolatomat.

Melyek is azok a tényezők, amik nehezítik számomra, hogy a szerelem a sporttal spontán kialakuljon:

1. Családi minta: anyai ágon majd' mindenki mozgott. Sokat. Ennek eredményeként anyukámnak mozgásszervi autoimmun betegsége lett, nagyapám korán meghalt, nagymamám - az egyedüli, aki keveset mozgott, cserébe viszont dohányzott - makkegészségesen élt 94 éves koráig. Gyerekként nagyon béna kiskacsa voltam, és lusta is, ahogy kell. Állandóan kerestem a kifogásokat, hogy miért nem tudok résztvenni a tornaórákon, pedig csak az öltözőszagot, a labdák gumiszagát, az összehasonlítgatásokat, a tornatermi kínzóeszközök félelmetes jelenlétét, a nálam kétszer nagyobb osztálytársnők szó szerint elsöprő erejű csapatjátékát utáltam. Versenyezni sosem szerettem, semmiben, semmikor. A sport viszont ezt igényli, így tanították.

2. Unalom: szinte kivétel nélkül valamennyi mozgásformát, valamennyi edzést unok. Nagyon kell küzdenem, hogy kibírjam azt az egy órát, amikor egyedül, csapatban, edzővel, anélkül végzem a gyakorlatokat, rovom a kilométereket. Lebegjen a szemem előtt a leadott kilók száma. Jó-jó, de az annyira lassú folyamat, hogy mire bármi is látszik, már átigazoltam egy másik mozgásformára, kis önsajnáló pihenőt követően. Mondják, hogy hallgassak zenét. Megteszem és az jó, valamennyire kiszakít a valóságból, elvonja a figyelmemet a kínokról. Mégsem szabadít fel annyira, hogy ne várjam a végét. Válasszak izgalmas sportokat. Próbáltam mindent: karate, hastánc, zumba, kickbox, pilates, jóga, súlyzós edzés gépeken, balett (!), egyéb táncok, nia, biciklizés és még sorolhatnám. Nem tudtak lekötni, gépiesen csináltam a dolgokat az instrukciókat követve.

3. Volt, hogy ha halványan élveztem valamit (például tánc), akkor pedig a társaság „ölt meg”. Mindig azt kívántam, bárcsak tudnám ezt egyedül csinálni. Az ember, ha összekuszált idegekkel elmegy jógázni, vagy táncolni, akkor nem arra vágyik, hogy az idegesítő társaság, ami ott (is) körülveszi, még jobban megdolgozza az idegeit. Nem vagyok összeférhetetlen, nincsenek is gyakran konfliktusaim, viszont a különböző embertípusok különböző interakcióinak pusztán a megfigyeléséhez sincs szabadidőmben türelmem, nemhogy még mindennek részese is legyek.

Itt akkor visszajutunk oda, hogy jobb egyedül, vagy legalábbis láthatatlanul. Na de akkor hogyan kezelem sértődés nélkül az olyan helyzeteket, ami egyszer a gerinctornán történt velem: a tornatanárnő fogadta a delikvenseket a recepción, én már vagy tízszer voltam nála (hetente kétszer jártam). Kiscsoportos órákról lévén szó, meglepett, amikor kedves mosollyal megkérdezte, hogy most vagyok-e először, kitölteném-e az űrlapot. Ennyit az edzői figyelemről és a fejlődés nyomonkövetéséről... Ja persze, hiszen láthatatlan voltam!

De még mielőtt azt gondolnátok, nekem semmi sem jó és egy lehetetlen alak vagyok, annyit leszögezek, hogy nálam nyitottabb, kísérletezőbb embert keveset ismerek, így szinte mindig fennáll az esély, hogy na majd most...most megtalálom az igazi örömforrást biztosító mozgásformát.

Sokáig a legjobb, ami ezügyben történt velem a séta volt. Szinte mindenhová sétálok, zenével a fülemben, sokszor kamerával a kezemben. Állítólag ez is mozgás. Viszont rá kellett, hogy jöjjek, nem elégséges, hiába mondják oly sokan, hogy 10 ezer lépés stb....tudjátok. Sajnos eddig számomra - a sok jótékony hatása mellett - a séta nem hozta el a kívánt eredményt: súlykontroll, állóképesség fejlesztése, csontozat erősítése, izomtömeg növelése, alakformálás, szív- és érrendszer valamint tüdő erősítése. Feszesebb bőr, alacsonyabb inzulinszint, karcsúbb derék elérése.

Ezeken a területeken a változásokat akkor kezdtem el érzékelni, amikor rendszeresen futni kezdtem. Nem olyan régóta, három hónapja. De a fejlődés nagyon látványos és hihetetlenül motiváló. Na persze, mondhatjátok, hogy még mindig felülírja nálam a szükséges/hasznos a kellemeset, de legalább van eredmény és - ameddig nem nagy melegben kell futni -  időnként a kellemes érzés fuvallata is megcsap futás közben. Rájöttem, hogy hagyni kell. Hagyni kell, átélni és elfogadni, hogy jól essen: előtte, közben és utána is akár. Mert a mozgás nem mindig szenvedés, az eredményesség nem mindig jár óriási áldozatokkal, a rossz szokások és beidegződések nem mindig tartanak örökké és főleg nem megváltoztathatatlanok.

Óvatos vagyok és lassan haladok, mert a lassúság a sportban is kifizetődik: kedvet csinál a következő alkalomhoz, csökkenti a sérülésveszélyt (ami eltántoríthat a folytatástól), az izomzat tud regenerálódni, mindig van jobb eredmény és hosszabb táv, mert kellően alacsony, azaz megfelelő mértékű a bázis. Annyi féle ember fut körülöttem, annyi féle teljesítményt látok, hogy semmiféle kényszert nem érzek arra, hogy bárkivel összehasonlítsam magam. Ami a felszerelést illeti, egyedül az a fontos, hogy legyen egy pár jó futócipőd, ami a lábadra van öntve. A többi nem számít. (Azaz nálam mégis: kell pár jó sportmelltartó, hogy a melleim nagyjából a helyükön maradjanak futás közben.)

A címben feltett kérdésre a válaszom tehát az, hogy lehet élvezni az edzést és érdemes is időt szánni arra, hogy megtaláljuk, mi az, amit nem muszájból csinálunk (csak:)). Ehhez túl kell lépni a rossz beidegződéseken, a régi mintákon, emellett nem kevés bátorság és még több kitartás szükséges ahhoz, hogy idővel a mozgás kellemes élménnyé váljon.

---