Hitelesség, önazonosság? Miért fontosak ezek?
Nem kicsi kihívás, hogy kibéküljünk magunkkal, amikor végre rájövünk, kik is vagyunk. De az idevezető út még nehezebb: hogyan találjuk meg az utat a hitelességhez, mitől válunk önazonossá?
Tudom, most aztán valami olyan néz ki, amiről már elég sokan, elég sokat, elég sokféleképpen írtak. Mégis amellett, hogy általában lelkesen olvasom, támogatom, lájkolom a „légy önmagad” típusú megnyilvánulásokat kikívánkozik belőlem ez az írás, mert úgy látszik, mostanában egyre másra ütközöm hiteltelennél hiteltelenebbnek tűnő emberekbe. Bizony nem egyszerű visszapörgetni, honnan is indult nálam a téma iránti érzékenység, talán nem is volt olyan történés, ami kiválthatta, hanem szépen lassan rakódtak a tapasztalatok az évek során. Az, hogy foglalkozom önmagammal, egyáltalán felmerül az igény az önazonosságra, vagy megfogalmazódik ez a kérdés bennem, már eredménynek tekinthető, hiszen valljuk be az emberek nagy többsége azért úgy éli le az életét, hogy nem rugózik állandóan önnön hitelességén, hanem vakon, süketen, szép szóval ösztönösen követi, amit elétesznek, amibe beleirányítják. Követ mintákat, embereket, ideálokat, álmokat, szerepeket és a sok-sok réteg alatt nehezen találja saját magát, ha egyáltalán keresi.
A konfliktusok elkerülése érdekében sokan nem vállalják saját véleményüket, de még az érzéseiket sem. A nem önazonos ember bizonytalan, fontos kérdésekben is másnak adja át az irányítást, hogy valamilyen közösségben elfogadják, utánozza a többieket. Mivel tart attól, hátha csalódást okoz, inkább elkerüli, hogy saját érdekeit érvényesítse, saját, személyes céljait tartsa szem előtt. A halogatás is olyan szokás, ami sok esetben a saját igényeink kielégítésétől való félelemnek köszönhető, a kellemetlen döntéseket eltoljuk egy későbbi időpontra, hátha szertefoszlanak az időben és soha nem kell szembenéznünk magunkkal.
Fotó: Nechama Lock/Unsplash
Nem mindig jó tükörbe nézni, nehéz meló az önmagunkon való dolgozás. A mi korunkban meg aztán különösen nagy kihívás elindulni és utat vágni abban a dzsungelben, amit a mögöttünk álló évtizedek alatt növesztettünk. Belefáradtunk, beletörődtünk a sorsunkba, sokszor gyengének, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, félünk, hogy elveszítjük amink, akink van és már nem jön más.
Vannak olyan kihívást jelentő élethelyzetek, traumák, amik segítenek ráébreszteni, hogy kizárólag rajtunk múlik a saját boldogságunk, mi vagyunk azok, akik tenni tudunk azért, hogy tudatosabban éljünk, ezáltal hatékonyabban, eredményesebben tudjuk kezelni a külvilágból ránk zúduló hazugságáradatot és manipulációt… Ne adj isten nyitottabbá váljunk a számunkra tényleg hasznos, kellemes dolgokra is és közelítsünk saját valódi önmagunkhoz. Nem mindig sikerül, nem mindig vesszük észre, hogy éppen más életét éljük, de ez teljesen normális. Mert ha figyelünk, felébredünk.
Azt mondják, a hiteles és önazonos emberek hosszútávon vonzóbbak és sikeresebbek is. (Én azt mondom, mégse azért legyünk hitelesek, hogy sikeresek legyünk.:))
Mi az, amiről úgy gondolom, nekem segít megtalálni az utat a hitelességhez? Íme:
Rendszeresen tartok önvizsgálatot, elemzem az érzéseimet már egészen fiatal korom óta. Ez sokszor zavar össze, az addig egyértelműnek tűnő helyzetek kérdésessé válhatnak, a döntésimet illetően elbizonytalanodhatok. De ha kicsit is érzem legbelül, hogy valami nem egyértelmű, akkor muszáj a nehezebb utat végigjárni.
Leküzdöm az irigységemet vagy akár az ellenszenvemet is és inkább igyekszem figyelni azokra az emberekre, akiket hitelesnek tartok, meghallgatom, elfogadom a véleményüket, mert tudom, hogy az ő megélésük az adott kérdésben őszinte.
Évekig jártam pszichoterápiára - egy jó szakember segítsége a saját pszichénkben való kiigazodásban egyébként úgy gondolom minden emberre ráférne.
Sokszor felejtem el, de azért rendszeresen gyakorlom a megbocsátást - magamnak is.
Gyakran elkap az indulat sajnos, nehezen tűröm a hülyeséget, a figyelmetlenséget és a gonoszságot. Bevallom, még nem találtam meg a tökéletes módját annak, hogy ezt megfelelően kontrolláljam vagy az indulataimat másnak nem ártó módon vezessem le. Viszont a futás - ma már napi rutinom része - ebben is nagy segítségemre van.
Viszonylag gyakran vagyok egyedül, amit nagyon nem könnyű megvalósítani, pláne, hogy párkapcsolatban élek, a gyermekeim sem repültek még ki teljesen és hétvégenként ott vannak a szüleim, akiket rendszeresen látogatunk és a barátaimmal is fontosnak tartom, hogy találkozzak. Mindemellett nem egyedül dolgozom, a kollégáim nap mint nap körülvesznek.
Hogy minél teljesebb életet éljek, tudom, hogy a félelmek széles skáláját le kell, hogy küzdjem, ez talán mind közül a legnehezebb. Viszont mérhetetlen szabadságot ad, ha mégis sikerül.
Ti mit tesztek azért, hogy hitelesek maradjatok?