Az öregedés nem olyan nagy buli

De nem is tragédia. Főleg, ha elfogadjuk, hogy ez is az életünk része.

Kiakasztanak azok a viszonylag fiatal influenszerek, bloggerek, újságírók, magukat szakembernek nevező kóklerek, akik megmondják, hogy hogyan kell szépen öregedni. Szépen, lassan, egészségben, örömben. Értem én, hogy az embereket inspirálni kell, elhitetni velük, hogy még kellenek és fő az optimizmus, de amikor az egyszeri néni (lásd például én) azt látja, hogy hiába küzd, akkor sem lesz fiatalabb, sőt, az öregedés folyamata megállíthatatlan, nem egyenletes és bizony inkább megterhelő, mint könnyű átmenet valami csodálatos új életszakaszba, akkor a sok pro-aging, slow-aging, 60 az új 40 nem más, mint frusztráló lózung. Írtam már erről korábban is jópárszor és bevallom, én is csapongok a témában függően attól, hogy az elfogadás-elutasítás skálán éppen hol állok. Nem egyszerű nap mint nap belenézni a tükörbe és azt látni, hogy - ugyan belül már kezdünk szinte tökéletesek lenni - a külsőnk nem ragyog úgy, mint szeretnénk.

A negyvenes influenszerek kiállása az öregedés mellett nevetséges, ha innen, közel 60 évesen nézzük, nem beszélve az idősebb korosztályról. A sok előremenekülés, erőltetett tematizálás azt az érzést kelti, hogy te még erre sem vagy képes. Hogy lám-lám, ott vannak a gazdag, jó genetikájú és úgy általában is szerencsés emberek, celebek, mint Helen Mirren vagy Sharon Stone, a sminktelen Pamela Anderson, akik "természetesen", szépen öregszenek, vállalják a korukat, ráncaikat, energikusak, fiatalosak, számítanak. Hogy a divatvilág, a munkaerőpiac felvevőkészsége változik, majdhogy nem kapkodnak az érettebb, tapasztaltabb korosztály után. Még az is lehet, hogy vannak országok, ahol ebben van némi részigazság, de itt, Magyarországon nem lehet a nőket ilyesmivel hülyíteni, mert pontosan látják és a bőrükön tapasztalják az ellenkezőjét.

Sokan állítják, hogy még bírnák persze, készek karriert vagy állást változtatni, dolgozni látástól mikulásig nyugdíj után is. De lássuk be, a nekibuzdulás fő motivációja többnyire nem az önmegvalósítás igénye vagy az, hogy "amíg mozgok, addig tudom, hogy élek", hanem a keserves és méltatlan harc az anyagi bizonytalanság enyhítésére. A nyugdíj hamarosan egyenlő lesz a nullával, az idős embereket pedig közelebb taszítják a sírhoz vagy azzal, hogy egyre tovább kényszerülnek dolgozni, vagy azzal, hogy a semmi nyugdíjuk nem elégséges saját maguk fenntartására, beleértve az egészségügyi ellátásukat.

Negyven valahány évesen nem lehetünk elég tapasztaltak, hogy lássuk, tudjuk mit is jelent valójában az öregedés. Bárki, aki ennyi idősen, de még ötven évesen is okosságokkal dobálózik a témával kapcsolatban, az sarlatán. Én magam ötven évesen csodás, szexi, ragyogó nő voltam, meg sem fordult a fejemben, hogy majd jön a menopauza, elkezdődnek a rohamos változások. Viszont ebben a korban már pár év is számít, ugyanis mindez ma már nem vagyok. De meg kell érni ezt a kort ahhoz, hogy belássuk, ez egyáltalán nem tragédia. Nem a beletörődés, lemondás vagy megszokás miatt (bár ez sem lenne nagy baj), hanem mert már nem ezek a preferenciáink. Az ember átalakul, bölcsebb lesz, tanul és eltolódnak a hangsúlyok. Már nem ugyanazok a dolgok keltenek bennünk disszonanciát, nem ugyanazok a dolgok okoznak örömöt. Egyszerűen változunk. Aki ezt tragédiaként fogja fel és nem hajlandó sodródni az árral, az megkeseredett öregember lesz, függetlenül attól, hogy néz ki.

Megnéztem, hogy tavaly (!) nyáron, amikor sokadszor újrakezdtem a futást, mennyi idő alatt futottam le 5 km-t. Találtam a futóappomon egy bejegyzést, miszerint 8 perc 25 másodperc per km volt a legjobb időm. Emlékszem, hogy nem nagyon, vagy elég rendszertelenül edzettem. Idén januárban ismét újrakezdtem a futást és mostanra jutottam el oda, heti háromszori rendszeres edzést követően, hogy 9 perc/ km alatt lefutok 3 km-t. Nem 5-öt, 3-at! Na ennyit számít egy jó félév is ebben a korban. Ezzel nem eltántorítani szeretnék bárkit is a mozgástól, sőt, csupán kiemelni, hogy évről évre kevésbé adottak maguktól a feltételek testünk és szellemünk karbantartására. És ezen nem változtatnak az influenszerek sem, pláne, ha próbálnak általánosítani, hogy mit is kellene tennünk, hogy is kellene éreznünk.

Mindenki különbözőképpen, más-más ütemben öregszik, de egyszer megöregszik. Amit tehetünk, az az éberség és az erőnkhöz, korlátainkhoz mért erőfeszítés az életminőségünk fenntartására. Vagyis nem ciki fáradtnak, gyengének érezni magunkat, megélni a csontjaink, ízületeink fájdalmát, a hőhullámokat, a türelmetlenséget, a derék körfogatának növekedését, a ráncokat. Nem ciki azt felvenni, amiben tényleg kényelmesen és jól érezzük magunkat, és nem ciki elvárni, hogy tisztes nyugdíjunk legyen és igen, hogy lehessen pihennünk. Van egy olyan érzésem, hogy bizonyos kor után már nincs szükségünk mintákra. Elég, ha saját magunkra hallgatunk és élünk, amíg lehet.