Anglia, idei ajándékom a változás útján

Minden évben friss élményekkel, más tanulságokkal érkezem haza Angliából.

Már régen nem írtam ide, de ne gondoljátok, hogy csak benneteket hanyagoltalak el. Sajnos az utóbbi időben saját magamat is: mindenre volt időm, ami kötelezettség, muszájmunka, elkerülhetetlen a túléléshez és minden, csak nem “slow”. Annyiszor megfogadtam már, hogy egyszer ennek véget vetek, hogy nem leszek a körülményeim rabja. Most viszont egy csodás ajándékot hoztam magammal Angliából, egy felismerést, ami elindított, vagy ha úgy tetszik, továbblökdösött a cél felé a változás útján.

…És azt hiszem, valójában meztelenek vagyunk. Csak enyhén takar bennünket ránk gombolt öltönyünk, s ezek alatt a járdák alatt csigák, csontok és csend honolnak… (Virginia Wolf: Hullámok)

Az angliai vidék számomra a nyugalom szigete. Itt elcsendesedik az elme, kitisztul a tüdő, gyógyul a szív, feltöltődik a lélek. Úgy érzem, itthon vagyok. Szinte minden együtt rezeg velem: a táj, az éghajlat, a levegő, a természet, legtöbbször az emberek és a nyelv is. Nem érzem magam turistának, inkább egy gyakran hazalátogató utazónak. Nem vágyom nagy izgalmakra, felfedezésekre sem, nem hajt az ismeretlen meghódítása. A vidék, ahova mindig visszajárok, az vonz, itt érzem magam biztonságban. A jól ismert kisvárosok, falvak, erdők, mezők, vizek. Néha jó, ha látok újat, és persze mindig látok újat, hiszen olyan gazdag ez a táj!
Nem bánom, ha utam elvisz egy-egy nagyvárosba is. Megszoktam a nagyvárosi nyüzsgést, tudom hogyan kezeljem a zajjal, tömegekkel járó stresszt. Ez valahogy más stressz: nem hatol a lelkem mélyére, a felszínen marad, csupán kívülről támad.

A befelé figyelés, ami Angliában létrejöhetett, felnagyította az érzékelésemet, kihegyezte valamennyi érzékszervemet, már-már fájdalmas lett ennyire tisztán és világosan tapasztalni megint a világot magam körül. Fájdalmas, mert a természetnek hatalmas tisztító ereje van, minden, ami nem illeszkedik, ami hamis, kihullik a szitán és egyértelművé válik az igazság.

Egy folyamat, amit már jó rég elindítottam, most úgy érzem kezd látható eredményekkel kecsegtetni, a változás, ami már olyan régóta érik, nemsokára meghozza gyümölcseit. Jó ezt érezni, mert ugyan konkrét formát még nem öltött az “új” életem, a bizonytalanság és a kétségek, amelyek a korábbi időszakban elborítottak, most enyhülni, sőt eltűnni látszanak. Az ember mindig tanul és állandóan fejlődik, tudjuk, hogy az élet maga az utazás, célba nem érünk. Ezzel együtt amikor egy-egy nagyobb fejlődési szakasz végéhez érünk és látszik az újabb dimenzió fénye, valahogy jön vele a remény is, hogy minden a helyére kerül. Nem kell kapálózni, küszködni, hogy a “helyünkön” legyünk, vagy megtaláljuk a megfelelő aktuális életcélt, munkát, otthont, kapcsolatokat. Nem az eszünkkel sakkozzuk ki, mi jöjjön, mi legyen a következő lépés, hanem látjuk a szívünkkel. Én most ilyen állapotban vagyok és tudom, hogy szinte bármi, amibe belekezdek, jó lesz. Jó lesz nekem.

Nem anyagi szinten indult nálam az igény most a változásra, nem a munkámmal, a megbecsüléssel, a karrieremmel, az értelmes munkavégzés hiányával függ össze. Ezt már egy korábbi fejlődési szakaszban nagyjából a helyére tettem, ami persze nem jelenti azt, hogy nem változhat ez az életterületem is. A pénzhez való viszonyom még némi felülvizsgálatra vár, mert nehezen tudom levetkőzni azt a régről hozott képzetet, hogy vagy jövedelmező vagy értelmes és kielégítő munkám van. A kettő együtt nem, vagy csak rendkívüli nehézségek árán illetve mérhetetlen szerencsének köszönhetően működhet. Szóval ezzel még lesz dolgom.:)

A környezetváltozás, a költözés gondolata foglalkoztat ugyan, de jelenleg számos akadálya van annak, hogy ilyesmi aktuálissá válhasson. Ha kell, ennek is eljön majd az ideje. Most a megérzéseim valami új terület felé irányítanak, pontosabban valami felé, amivel már korábban is foglalkoztam, de éretlenebb fejjel, akkor kétségbeesés és személyes tragédiák indokolták. Most is van bennem elégedetlenség nem kevés, de lényegesen józanabb és érettebb vagyok már. Úgyhogy tanulni fogok ismét és utazni - befelé.

A változást, változtatást mindig a kényszer szüli. Nincs olyan, hogy csak úgy heccből nagyobb változtatásokba fog az ember. Lusták vagyunk és ha unatkozunk is, csak a felszínt kapargatjuk, a színt festjük át, a ruhát cseréljük. Komoly változást valaminek az összeomlása, a vége előz meg. Ez lehet hirtelen tragédia vagy lassú, de biztos erózió és az ezzel járó fokozatos átalakulás következménye. Nálam az hozta a változtatás bizonyosságát, hogy meghasonultam önmagammal. Rádöbbentem, hogy emberiszonyom van, nem tudom szeretni embertársaimat, nem vagyok képes őket megérteni, elfogadni. Irritál a közöny, az alattomosság, a gonoszság, a kicsinyesség, az ostobaság és az önzés. Kerülöm az embereket, mert nincs már erőm a falak húzásához, a próbálkozáshoz, hogy valami pozitívak adjak át. Magányos lettem és rájöttem, vissza kell találnom a szeretethez. De mivel csak úgy tudunk másokat is szeretni, ha magunkat is szeretjük, értelemszerűen saját magamon kell, hogy dolgozzak.

Sosem választottam a könnyebb utat, nem olyan fából faragtak. Valahogy azt érzem, hogy ami könnyű, az felszínes és könnyen illanó is (lehet, hogy még ezen is dolgoznom kell:)) Emlékszem, amikor terápiára jártam sok-sok évvel ezelőtt, a terapeuta úgy két év után elbocsátott azzal, hogy na, mostmár önjáró vagyok. Akkor nagyon büszke voltam erre, hogy ilyen “gyorsan” és ilyen “jól” “teljesítettem”, szemben sok más beteggel, akik vagy reménytelenek vagy élethosszig gyűrik a terápiát. Később jöttem rá, hogy az önjárás nem jelenti azt, hogy kész vagyok, vagy hogy mostmár mindent (is) meg tudok magam oldani. Sokmindent az igaz, de nem mindent. Ezért élünk társadalomban és ezért vannak emberi kapcsolataink, amelyek jó, ha nagyrészt működnek, tükröt tartanak és segítenek, ha tényleg kell. Segítenek, ha elbizonytalanodunk, ha elveszítjük a hitünket, segítenek visszatalálni a szeretethez, a megértéshez és az elfogadáshoz.

…Mind előrehajoltak, így figyeltek, azt gondolták, “Adja az ég, rá ne jöjjenek, mi jár a fejemben”, mert mindenkinek ez járt a fejében…(Virginia Wolf: A világítótorony)

Szóval így tértem vissza idén az angliai nyaralásból és tudom, hogy az ősz elhozza majd számomra a változást is.