A tiszafa misztériuma
Angliai naplórészlet
…Az utóbbi napok fénypontja kétségtelenül a kedvencem, a hewelsfieldi templom volt. Idén eddig kétszer mentünk oda vissza, viszont ezúttal nagyobb figyelem övezte részemről a sírkertben található két fát, de inkább hármat: egy hatalmas himalájai cédrust, kissé odébb egy ősrégi tiszafát és a bejáratnál egy másik tiszafát.
Az egyik tiszafa (a nagyobb és öregebb) beszélt hozzám. Csak ámultam, hogy mennyire a hatása alá tudtam kerülni. Mesélt a történetéről, pletykált az ottani emberekről, büszkén dicsekedett fontos szerepéről elmúlt idők nagy történéseiben.
Kicsit utánanéztem és kiderült, hogy ez a tiszafa (angolul yew tree, latinul taxus baccata) megtalálható az “Ancient Yew Group” oldalán is, ami a matuzsálemi korú tiszafákat tartja nyilván az Egyesült Királyságban. Innen tudom, hogy ez a konkrét példány legalább 1300 éves. Vagyis már akkor itt volt, amikor a templom, amely a normann időkre nyúlik vissza, elkezdett épülni, úgy a XII. század második felében. A fa pedig időszámításunk után 725-800-ban születhetett. Szóval ez a fa lett az én védelmező fám. Milyen érdekes, hogy erre is meg kellett, hogy érjek. Hogy megismerjem. Hogy felismerjem. Pedig nyilván már tavaly is itt volt, sőt, azelőtt, sőt akkor is, amikor először jártam a hewelsfieldi templomnál, úgy nyolc éve. (Először? Ha-ha…)
Még a kereszténység előtti időkben a druidák ültethették (kelta papok, gyógyítók, tudósok), szent szertartásaikat hajthatták végre ezen a helyen, ezen a kis dombon. A templomnak akkor még nyoma sem volt, a druidák mindig a szabadban, a természet elemeivel körülvéve ünnepelték isteneiket, tisztelték és figyelték a szellem kifejeződését az őket körülvevő világban, a csillagokban, a növényekben, állatokban, elemekben.
A tiszafa örökzöld, majdnem minden része mérgező, valószínűleg ezért is lett a halál, a halhatatlanság, az újjászületés, az átalakulás, a kitartás, a hosszú élet és a védelem szimbóluma. A templomkertekben is ennek köszönheti állandó jelenlétét, azaz inkább - mint ebben az esetben is - a templomot építették a fa mellé és nem fordítva. A hewelsfieldi templomkert kör alapterületű kerítése is a pogány időket idézi.
A fa törzsén borostyán fut, ami szintén elengedhetetlen szereplője a temetőknek és nagyon szeretik a tiszafákat is. A fában egy hatalmas odú nyílik, megpróbáltam bekukucskálni, de elnyelte a tekintetem a sötétség és valami borzongató csend és hűvös áradt felém bentről. Valahogy azt éreztem, hogy ez itt egy átjáró a túlvilágra. Persze ez is a tiszafa fantasztikus képességét mutatja a túlélésre, hogy a gombásodás miatt elkorhadt belső farészből újabb és újabb gyökereket indít, ami végül is erősíti. A fa tiszteletet parancsoló volt, amikor nagyon közel mentem hozzá (még meg is simogattam, nem törődve azzal, hogy mérgező), összeszorult a gyomrom és hevesebben dobogott a szívem. Rájöttem, távolság kell neki, tőlem, hiszen még élek. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a fa köré közvetlenül kerültek sírok. Állítólag az oszló tetemekből kiáramló gázok, olajok nagyon jót tesznek a fa gyökereinek és elősegítik a növekedését. Ezért is építik a templomot úgy (vagy ültetik a fákat úgy), hogy a fa a templomkert déli/nyugati oldalára essen, hogy a napsütés jobban felszabadíthassa a bomló anyagokat a talajból.
Ez a fa a biztonságot, a gyógyulást jelenti számomra, vonz, ellenállhatatlan és nyugalmat sugárzó. Szívesen kijárnék ide mindennap, hogy beszélgessünk, ismerkedjünk. Sok mondanivalója lehet - gondolom -, ha a bizalmába fogad, még többet is mesélne. Mennyi mindennek lehetett a tanúja azalatt az 1300 év alatt!? Ehhez képest az én kis életem…én mit mondjak neki?
A párja, a termő fa, egy sokkal arányosabb, szebb, de jóval kisebb fa a bejáratnál, áll ott, mint egy őrszem, a női minőség megtestesítője. Együtt adják ki a jövő lehetőségét, a természetes úton születő újabb fákat. Kicsit sajnálom ezt a másik fát, mert ugyan mindene megvan, ami a csodálathoz kell, de valahogy azt érzem, hogy óriási porzó párja teljesen elviszi a showt. Na lám, hiszen engem is ő szippantott be…elhatározom, hogy legközelebb nagyobb figyelmet szentelek a nőivarú fának is, lehet, hogy csak halkabban beszél, másképp, és persze nem is mindenkinek…
Egy dologban szinte biztos vagyok: ezek a fák még akkor is itt fognak állni, amikor én már nem leszek.