A stressz és a lassú életmód

Hogyan hozzuk ki a legtöbbet egy stresszes útból és más nem várt megpróbáltatásból? Hogyan maradjunk a jelenben akkor is, amikor legszívesebben elmenekülnénk onnan?

Azt bizonyára tudjátok, hogy azzal, hogy a lassú életformát igyekeztek magatokévá tenni, vagy akár már sikerült is megvalósítani annak legtöbb elemét, nem szűnik meg a külvilágból áradó zavaró, bosszantó, dühítő impulzusok áradata. Tudom tudom, mondhatjátok, hogy azt vonzzuk be, amire gondolunk, amilyen a lelki, mentális állapotunk, amilyenek a vágyaink és amerre tartani szeretnénk. De az akadályok, a sokszor nem csak látszólag, de a valóságban is rajtatok kívül álló dolgok időről időre bizony megjelennek az életetekben és hiába minden megelőző erőfeszítés, szembesültök a váratlan negatív, lehúzó helyzetekkel.

Így volt ez velem is és ugyan most múlt időben írok erről - ezzel is próbálva magam mögé utasítani a negatív energiákat az életemben - azért a kihívások még nem teljesen szűntek meg. Mert ugye ha valami elindul…

Pár hete még gondoltam, hogy ez egy viszonylag felhőtlen nyár lesz, de úgy néz ki, sajnos mindenféle felhővel kell, hogy szembesüljek, bár a hőmérsékletbeli enyhülést hozónak inkább örülök. A munkám, aminek az a lényege, hogy közhasznú tevékenységet folytatunk annak minden szépségével és árnyoldalával, állandó készenlétet kíván, így a nyarak csak óriási szerencsével és a csillagok kedvező együttállásával lehetnek picit lazábbak, mint az év többi része. Erre tehát számíthattam volna, de ugye az ember remél. Egyébként csak zárójelesen jegyzem meg, hogy nem árt szem előtt tartani azt az elég népszerűtlen igazságot, hogy ha te magad nem változtatsz, akkor a szokásos dolgok és a rendre visszatérő problémák sem fognak változni.

Elvállaltam egy utat Vilniusba, hogy részt vegyek egy nagyszabású nemzetközi konferencián. Rendben van, hogy szeretek utazni és korábban minden ilyen lehetőségre lecsaptam, mondván ebből összeségében csak jól jöhetek ki - hiszen utazom. De azzal nem kalkuláltam, hogy bizony megváltoztam: a lassú életformával, a prioritásaim pontosabb ismeretével, az ebből fakadó magasabb szintű tudatossággal már jóval alacsonyabb a kompromisszumkészségem. Eleve már az utazás körül gondok adódtak, úgy kezdődött, hogy törölték a csatlakozó járatomat a visszafelé vezető úton, ezért nem kis macera árán új járatokat kellett keresnem. Erre a jegyre viszont, mint később a visszafelé check-innél kiderült, nem tették át a feladandó poggyász jegyemet, így hazafelé kisebb kalamajkába ütköztem a poggyász feladásnál, amikor próbáltam a lengyel légitársaság személyzetét arról győzködni, hogy nekem bizony van poggyász jegyem. Beálltam elsőként a sorba, hogy mihamarabb túl legyek az egészen, aztán majdnem utolsóként távoztam idegesen, nem kis ráfizetéssel. Vilniusban a szállásom körül is adódtak bonyodalmak, merthogy egy, a szervezők által összeállított listából kellett választanom hotelt, ami nem volt egyszerű, mert vagy 3000 ember rohamozta meg a várost azon a héten és hiába álltam neki a foglalásnak viszonylag időben, nem tudtam az ár-értek arányt pozitívan figyelembe venni.

Lefoglaltam egy szobát egy központi helyen lévő négycsillagos szállodában, ami mint ott kiderült úgy működik, hogy gyakorlatilag nincs recepció, minden online intéződik: fizetés, szobakiadás telefonra küldött kóddal stb. Nincs takarítás, szobaszervíz, csak ha kifejezetten kéred. A fizetés és számlakérés körül adódtak bosszantó kis plusz körök emiatt, vagy inkább úgy fogalmaznék, a nem eléggé tech savvy embereknek az ilyen hely nem való, hasonló helyzetben kiszolgáltatottan éreznék magukat. A csalódás viszont csak akkor jött, amikor beléptem a szobámba és szembesültem azzal, hogy ez a hely minden, csak nem négycsillagos: kicsi, kétes tisztaságú, elavult bútorzattal, burkolatokkal, padlószőnyeggel felszerelt lyuk, ahol a légkondit már nagyon hosszú ideje nem használhatták, nedves, penészes fürdőszoba, egy-két hosszú fekete hajszál a kádban. Tekintettel arra azonban, hogy nem volt sehol máshol hely, nem volt személyzet, akinek panaszkodhattam volna és hulla fáradt voltam, igyekeztem annak örülni, hogy azért minden közel van és végre alhatok egy jót.

Eltekintve az éjjel is többször megszólaló templomi harangtól, csukott ablaknál végül elég jót aludtam. Mind a négy órán keresztül, mert másnap és a következő reggeleken is az én cirkadián ritmusomhoz képest bizony nagyon korán kellett kelni, hogy elérjem a hajnali 7:30-as shuttle buszt a konferencia helyszínére. A reggeliket mondanom sem kell, hogy - hiába volt ennek az egy dolognak a minősége a szálloda javára írandó - hajnalban nem tudtam élvezni.

A városon kívül eső expo helyszínén rendezett konferencián millió ember vett részt, az volt az ötlet, hogy a távoli, elszigetelt helyen reggeltől késő estig workshopokon, megbeszéléseken veszünk részt, amikor pedig szünet van, aktív networking megy. Nekem már régebben is nehezen ment a többnapos, szünet nélküli figyelés, szerepjátszás, saját magam előtérbe tolása, hogy valamit eladjak, valakit meggyőzzek valamiről, amiben amúgy hiszek és a tudásom sem hiányzik. Tisztában vagyok vele, hogy az arcomra túlságosan is kiül, hogy mit gondolok, mit érzek, a fáradtságról nem is beszélve. Ezért fokozott erőfeszítésembe telik még a sokkal rövidebb lélegzetvételű rendezvényeken való részvétel is. De ezt a kihívást bevállaltam ismét, mondván biztos valami rámragad, viszek haza hasznos infókat, és nem utolsó sorban megnézem Vilniust, ahová máskülönben egyáltalán nem valószínű, hogy valaha elvetne a sors. Ezekkel a gondolatokkal felvértezve terveztem meg nagyon alaposan az ott töltött pár napot. Nem, nem fogom hagyni, hogy magával ragadjon a menekülésvágy és a láthatatlanság igénye a konferencián, ugyanakkor azt sem fogom hagyni, hogy ha túl sok, akkor kötelességtudatból és gyávaságból ott maradjak kint a fenében, amíg az utolsó busz el nem megy. Valahol a kettő között, gondoltam, találjuk meg az egyensúlyt és amennyire lehet, maradjunk a jelenben.

De hogyan maradjunk a jelenben, amikor onnan a legszívesebben elmenekülnénk? A jelenben levésnek az is nagy előnye, hogy amellett, hogy megbékélünk az adott helyzettel és igyekszünk kihozni belőle a legjobbat és minimalizálni a fájdalmas, bosszantó, kényelmetlen élmények számát, a látszólagos enyhülést ígérő, vonzó ajánlatokon is könnyebben átlátunk és nemet tudunk mondani rájuk. Hogy példával világítsam meg mindezt: a konferencialét egy meglehetősen kényelmetlen lét, de ha tényleg arra a potenciális információ-cunamira koncentrálunk, amit az nyújthat, akkor máris azon kapjuk magunkat, hogy a bőség zavarában azt sem tudjuk, melyik előadást hallgassuk meg és egyik workshopról megyünk a másikra. Ami az embereket illeti, mindig akad pár résztvevő, akit ismerünk és a velük való találkozás általában szolgál hasznos munícióval is. Ja, és nem kell mindenkivel találkozni! Ugyanis ekkor jöhet a csapda, ha estefelé valami távoli ismerős vagy társaság felajánlja, hogy menjetek a városba sörözni, de te elcsigázottan másra sem vágysz végre, mint egy kis magányra - na igen, adott esetben szintén a városban. Hát én ezt az utat választottam és nem bántam meg: már közel tízezer lépéssel a lábamban, fáradtan és álmosan, de újult erőre kapva mentem esténként a városba, ami semmilyen szempontból nem okozott csalódást. Este 10-ig világos van ilyenkor arrafelé, így volt alkalmam a lemenő nap csodás aranyló fényében felfedezni Vilnius óvárosát és egyébként a város jó részét. Fotóztam, söröztem, vacsoráztam, fagyiztam, még használtruha boltban is jártam és vettem magamnak többet is a kedvenc korrektoromból, ami jelenleg itthon hiánycikk. Üldögéltem Vilnius parkjaiban, benéztem pár templomba a millióból, útbaigazítottam egy-két embert - akik helybélinek néztek először -, betévedtem a város legjobb pizzériájába, ahová sorba álltak az emberek, de mivel én egyedül voltam, nekem még éppen jutott egy hely. Későesténként a lepukkant szállodai szobámban pedig láss csodát, olvastam még egy kicsit. Kimerülten, de elégedetten.

Közben itthon kihívások sora adódott, amit ott kint érzékeltem ugyan, de megtanultam, hiábavaló lenne stresszelni ezen úgy, hogy vajmi keveset tudok tenni ellene. Majd akkor foglalkozom velük, amikor már itthon leszek - a jelenben.