A spiri és a piszkos anyagiak
Bocs, ez most itt nem az lesz, hogy hogyan működtessük a pénzmágnest vagy kérjük el a munkánk árát vagy csak szimplán "legyen sok píz".
Mióta az eszemet tudom, mindig is szégyenkezve, szemérmesen, csendben és amúgy mellékesen viszonyultam az anyagiakhoz. Azt gondoltam és erre szocializáltak, hogy az valami rossz, szükséges de sosem elégséges feltétele a létezésnek, a pénz, amiből nincs elég, de meg kell, hogy elégedjünk, mert a sok munkával ennyi jár és nem több. Ha több, akkor az gyanús, mert nem sok köze van a munkához. De most nem a pénzzel való traumatizált kapcsolatomról szeretnék írni, hanem inkább arról, hogy miért is kikerülhetetlen ez a téma, még akkor is, vagy még inkább éppen akkor, ha valaki szorgos szellemi emelkedésben, tudati fejlődésben és spirituális önmegvalósításban van. Az a rossz hírem, hogy emelkedni, növekedni, fejlődni túlélő üzemmódban nem lehet, márpedig embertársaink többsége ebben a módban létezik, köztük azok is, akik úgy gondolják, elindultak egy magasabb rezgésű létezés irányába.
Kép: Alexander Mils/Unsplash
Mindaddig, amíg szinte bármit felülír az, hogy a Maslow piramis alsó két traktusában lévő szükségleteink kielégítést nyerjenek, nem lehet szó semmi többről. Amíg az embert csak a saját jussa érdekli és cselekvésének mozgató ereje a halálfélelem, addig állati, ösztönszerű, túlélő üzemmódban van, beleragadva az anyagba. Ez az emberi fejlődésben a “barbár” szint, amit legfeljebb a szintén elég korlátozott kilátásokkal bíró ún. “civilizáció” szintje követ, ami tulajdonképpen a mai nyugati világ, ahol az együttműködések kifizetődőek (szó szerint), ahol a pénz az úr és még mindig a halálfélelem mozgatja az embert. Az összesen hét nagy fejlődési szintből, a következő szintet csak kevesek érik el, pedig innen, a “kultúra” szintjéről indulna a céltudatos önmegvalósítás folyamata, ahol az ember már tudja, hogy változnia kell, nemesítenie önmagát és ráébred, hogy az élet értelme az egység megtapasztalása, a szolgálat és az igazi emberi kapcsolatok.
Na, és nem véletlen: éppen most jött velem szembe egy cikk a háború utáni sertésvágási engedélyekről, a fejadagokról, beszolgáltatásról és arról, hogy az élelmes magyar emberek ezt hogyan játszották ki. Milyen csodálatos volt, ha sikerült minden családtagot megetetni. És mindez nem többszáz éve volt…és még nincs vége. Mondhatjuk, hogy ezek, vagy analógiailag nagyon hasonlatosak ma is a körülmények? Igen.
És akkor itt szét is tárhatnánk a kezünket, hogy kérem, a spiri és az emelkedés úri hóbort, vagy azoknak a nagyon kétségbeesett embereknek az utolsó mentsvára, akiknek már “fejadag” sem jut, jobb híján fordulnak a létezés magasabb síkjai felé. Szegények.
Amíg a túlélésre fókuszálunk, amíg a figyelmünk minduntalan az anyag felé irányul hogyan tudnánk emelkedni? Amíg a hiánytól való félelem tart minket fogva, addig hogyan tudnánk növekedni? Egyáltalán élet az, amit annak hívunk?
Az embert alkotó részek bonyolultságát jól mutatja az alábbi ábra (egyetemi jegyzetből): világok, amelyben lelkünk (vagyis mi magunk) fejlődünk - a teozófiai tanítások szerint:
Tudjuk, de mégsem szeretjük, ha erre emlékeztetnek minket, hogy az ember isten képmására lett teremtve, hét testéből, a fizikai, éteri, asztrál síkokon túl (a legtöbben ezekről sem tudnak, nem beszélve arról, hogy uralják) van még négy, a mentális, a kauzális, a buddhikus és az atmikus síkok, ahol a lélek és a szellem létezik és fejlődik. Ha a test, lélek, szellem hármas egységét nézzük, sokan csak elvont, a valóságtól elrugaszkodott, kamu fogalmakat látnak ezekben, spirituális bullshitet, pusztán azért, mert a 3D-s valóságukban nem tudják és nem is akarják érzékelni a hagyma többi héját. Viszont attól, hogy nem látják, még ott van és hívja őket. Ez a hívás az, ami állandó nyugtalanságot kelt az anyagba ragadott emberben, elégedetlenséget, hogy kimozduljon és elinduljon felfelé még akkor is, ha - egyszerűen fogalmazva - nincs elég pénz.
Krisztus mutatta meg a saját életével, hogy a test káprázat, hogy érdemes a túlélési kérdések fölé emelkedni, megmutatta, hogy többek vagyunk a testnél, a fizikai létezésnél. Persze fontos, hogy az anyagi síkon, a 3D-ben a helyünkön legyünk, hogy legyen egy biztos alapunk, hogy jól érezzük magunkat a testünkben. De nem lehet cél az anyagi felhalmozás, a dolgok birtoklása, legalábbis ez sosem kielégítő, amíg a félelem az iránytűnk.
Én nem azt mondom, hogy a pénz rossz és felejtsük el, csak lebegjen a szemünk előtt az a sokkal de sokkal nagyobb valóság, amiben létezünk, és akik mi magunk is vagyunk. Fedezzük fel a bennünk rejlő lehetőségeket, bátorsággal, nyitottsággal és kalandvággyal írjuk felül a bennünk lévő félelmeket, találjuk meg, hogy hol vagyunk igazán otthon, hogyan érezzük magunkat igazán jól. Mivel a tudatalattinkból teremtünk, ezért mindehhez elengedhetetlen az önismeret, a félelmeink valódi forrásának feltárása, elindulás a tudatosság útján. Ha majd másképp viszonyulunk magunkhoz, másképp fogunk viszonyulni az anyaghoz is, ahogy fent, úgy lent…




