A megkülönböztető képességről
Pár gondolat, mikor, ha nem most?
Két dolog tölti el elmémet mindig új s egyre fokozódó csodálattal és hódolattal, minél gyakrabban és hosszabban gondolkodom el róluk: a csillagos ég fölöttem és a morális törvény bennem. (Immanuel Kant)
Nagy a világban most a félelempotenciál. Negatív, lehúzó energiák nyomasztó dömpingje van, a kihívásnak becézett trutyi próbál újabb utakat törni magának, vagy ahol megtelepedett, mélyíteni az árkokat és növelni a téteket. A történelem (és az emberiség működése) ismétli önmagát, mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt, csalódottan vehetjük tudomásul, hogy semmi sem változik. Nem mintha őnagysága nem lenne elég kreatív a megvalósítás mikéntjében, jobbról is, balról is betalál, megválogatja a sorrendet és a legtrendibb köntösbe öltöztet, de végül mindenből kibújnak a jól ismert sémák és az emberiség reflexei ugyanazokat az idegszálakat cibálgatják.
Kész cirkusz ez az egész!
Fotó: Eduardo González/Pexels
Mondjuk az sejthető volt, hogyha nagyon igyekszünk átalakulni, az nem fog egyedül, csendes magányunkban megtörténni, hanem majd kíséri valamiféle külsőnek látszó változás is. Na de ekkora?! Próbálok nem panaszkodni éppen ezért, és mert az érmének általában két oldala van, meg a fától sokszor nem látjuk az erdőt, na meg különben is, olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Nagy a zaj, nem vitás, sokfelől sok minden áramlik az agyunkba és a pusztításon, amit okoz, nem segít az sem, ha csak úgymond egyfajta hangokat engedünk be. Mire hallgassunk? Kire hallgassunk?
Adjuk át magunkat teljesen a narratíváknak, ideológiáknak, tudományos eredményeknek, nézőpontoknak, tényeknek? Vagy hallgassunk az érzéseinkre, a sajátnak vélt véleményünkre, az ösztöneinkre, a belső hangunkra?
Nem, ne vágd rá olyan gyorsan, hogy hát az utóbbira - természetesen. Ugyanis minden, ami bent van, kintről jön és minden, ami kint van, bentről indul. Ez a zaj lényege. Ami akkor erősödik és pont úgy szólal meg, ahogy a kollektív tudattalanban tárolt félelmeink arra utasítást adnak.
Én ilyenkor - megpróbálva magam némiképp túltenni a tehetetlenség okozta frusztráción - arra szoktam fókuszálni, hogy mi van pont előttem. Mi az, amire van ráhatásom, mi történik ma (esetleg holnap), mit tudok tenni, hogy megoldjam, amit épp meg kell. Mindig csak egy lépést tenni előre úgy, hogy közben ne veszítsük szem elől a nagy képet.
A zaj kiszűrésére pedig melegen ajánlom a megkülönböztető képesség fejlesztését. Ez a képesség nemcsak a külső és a belső hangok közötti, hanem a valódi és a valótlan, a fontos és a lényegtelen, a hasznos és a haszontalan, a test (fizikai, asztrális, mentális: vagyis az ego) és a lélek (szellemi, isteni, vagyis a transzperszonális) akarata közötti különbségtételt is jelenti.
Nem lehet megúszni azt sem, hogy megtanuljunk különbséget tenni az igazság és a hazugság között, mindenben – gondolatban, szóban és cselekedetben – még akkor is, ha ez nagyon nehéznek tűnik és rengeteg buktató kíséri a próbálkozásainkat. Vajon akkor mihez igazodjunk? A belső hanghoz? A Mesterünk (legyen ez bárki) szavához? A földi törvényekhez? Én jobb híján elővettem a feltétlen erkölcsi parancs (kategórikus imperatívusz) fogalmát, amit Immanuel Kant fogalmazott meg a “A gyakorlati ész kritikája” című könyvében: az erkölcs számára olyan abszolút mérce, amely által bármely cselekvési maxima és kötelesség ellenőrizhető és könnyen alkalmazható.
Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.
A kategórikus imperatívusszal (és Kant filozófiájával) először gimnazista koromban találkoztam, amikor egy filozófusokból, történészekből és bölcsészhallgatókból álló társaságba jártam megszeppent, tudatlan fiatalként mint meghívott díszcsirke, akinek még ott a tojáshéj a fenekén. Nagyon nagy dolog volt számomra, hogy befogadtak és igen, csak most, amikor ismét visszatértem az önismeret rögös útjára és régi emlékek törtek fel belőlem, tudatosult bennem, hogy milyen mély és hosszantartó hatása is volt az ott tapasztaltaknak/ hallottaknak. Ugyan klasszika-filológus mégsem lettem, de a szellemi irányt meghatározta számomra az a pár év.
A jó hír az, hogy a megkülönböztető képesség automatikusan fejlődik az önismeret elmélyítésével és a tudatosság fejlesztésével. Ha képesek vagyunk bármilyen körülmények között és bármilyen, számunkra szimpatikus módszer segítségével (pl. meditáció, jóga, légzőgyakorlatok, vizualizáció) visszatalálni a középpontunkhoz, átélni a belső békét újra és újra, akkor egyre jobban bízunk majd a tisztánlátásunkban és az ítélőképességünkben is.